Eddigi első és utolsó bécsi tartózkodásomról meglehetősen kevés emlékem van: schilling, márkás szerszámok, kockalada.
Tegnap azonban ottvoltam, nagyon, sőt, még több mindent el is hoztam belőle.
Olyan miliője, közege van annak a városnak, hogy gyakorlatilag feloldódtam benne! - nem is, szublimáltam!
Egyszerűen éreztem, hogy a fizikai részecskéim nem hozzám tartoznak, hanem szétáradnak abban a térben amiben éppen tartózkodom és mikor újra egyesülnek, egyben belém építik mindazt ami ott van!
Imádom Budapestet, ha olyan környéken járok itt is gyakran megesik velem, de ez valami fergeteges volt! Azt hiszem azóta nem is igazán bírtam még felocsúdni.
és -mint ahogy nyilván látszik- annyi, de annyi minden érdekel, azon kívül amit csinálnom kéne(?) és mindig azon kapom magam, hogy teljesen máshol jár az agyam, mint ahol kéne(?)... nem, nem dekoncentráltságról van itt szó, hanem "másrakoncentráltságról". Hiába adtam magamnak időt (vagy éppen hogy elvettem magamtól?), soha nem voltam még így, azaz biztos vagyok benne, hogy itt eredeti (akár csak egy évvel ezelőtti) állapot nem állítható vissza. (Ami olyan szempontból nyilván nem baj, hogy csak visszafejlődést jelentene).
Azt hiszem az új időszámítás nem szeptember elsejével, hanem két héttel később kezdődött, hiszen ameddig csk vissza tudok emlékezni, soha nem volt olyan, hogy ne tudnám mit akarok ( azt hiszem ez most sem egészen így van csak talán még nem vagyok felkészülve a saját válaszomra -egyre inkább ezt érem tehát, hogy tudom én, nagyon mélyen, nagyon hátul, hogy mit is akarok, de még egy kicsit itt kell rágódnom és gondolkodnom mielőtt szépen előkotorhatnám és szembesíthetném vele magam.
Azt hiszem mindig olyasmivel akarom tölteni az időmet, amiből tanulhatok, és itt főleg nem lexikális tudásról van szó. (Na, már megint... mihelyt sikerült kibökni, hogy azért nincs itt akkora bizonytalanság, már is sikerült némileg körvonalazni a mileszekhanagyleszek-et.)
Ez az időtöltés a társadalom számára legtöbbször nem hasznos. Hiszen miért nézzek meg pl egy koncertvideót, ha helyette el is mosogathatnék. Azt hiszem az én önzésem ebben áll. Valaki önző módon akar magának fizikai javakat, semmiféle prioritást nem tűrve, én viszont magamat akarom építeni belül, minden lehetséges módon. Más, "hétköznapi" embereket figyelve is rendkívül könnyen, viszonylag sokmindenre rá lehet jönni. De itt jön képbe minden -szinte bármely- műalkotás, és az ember lelkitársai, vagy olyan emberek akiben lát annyi pluszt, hogy akár személyes ismeretség hiányába is figyelemmel kíséri őket, végiggondolja (nem "ad rá", vagy megfogadja!), amit mondanak, nyilatkoznak, ez persze művészek esetén fokozott. És igen, azt hiszem, azt tekintem művészetnek, ha valaki olyan alkotást hoz létre(zene, rajz, festmény, épület, szobor, film, színházrendezés, játék -végtelen), ami belőlem, de valószínűleg csakis belőlem olyan eddig fel nem tettkérdéseket, vagy válaszokat, megoldásokat vált ki.
Tegnap egész nap ilyen érzésem volt, és ez egyszerűen JÓ.
Azt hiszem ezért szeretnék újabban még több nyelvet is megtanulni, egyrészt más logikai gondolkodást, de más világlátást is adnak.
-remélem a héten sikerül madzagot keríteni a telefonomhoz, és akkor töltök fel képeket amiket készítettem. A minőségtől és a mennyiségtől sem kell majd hanyattesni, de nem is az a lényeg!
-Yes, you can!-
-No borders anymmore!-
10/16/2009
Párblogolás
"Ha döntöttél, mondd, hogy tévedtél
s kezdd újra el, így önmagad leszel!"
Addig már bizonyossággal eljutottam hogy tévedtem. Ha a "mit?-ben" még nem is biztosan a "mikor?-ban" nagyon is. Most nem a helyemen vagyok. Azon egyszerű oknál figva, hogy nem itt akarok lenni. És bár élvezem, hogy annyi érdekes és új apró dolgot tanulok meg, sokkal jobban vonz hogy ne a torta morzsáival, hanem a csokimázzal foglalkozzak, ami ugyebár az egész tortát összetartja.
Az egyetem viszont jó. (Nyilván vannak gyengébb órák-hogy diplomatikusan fogalmazzak- de alapjában véve egy hatalmas információforrás. És másra is van idő. Egy-két dolog bőven belefér, ha az ember utána nem azokon agyal még 1 hétig (jó esetben) és nem olyan hiperérzékeny (erre kellett rájönnöm a nagyon vagy semennyire közül) és nem bőg ha egyáltalán bemegy egy színházépületbe, látja a felengedést a színészek arcán egy darab végén vagy csak végigsétál a Paulay Ede utcán egy kellemesen borzongós délután. Nem hátrálhatok vissza, mert mindaz előtt meghasonlanék, ahova eddig a gondolatmenetben eljutottam-és nem volt kis meló! Viszont az elmúlt 10 évemet (több, mint fél életemet) nem érné csorba, hiszen addig csinálom, amíg van értelme, amíg nincs semmiféle nagyobb prioritást élvező dolog. És bár nem az volt az elmúlt 10 év célja, hogy felvegyenek, erre is büszke vagyok, és büszkén mondom ki: tévedtem. 10 évig tévedtem, és ez az utóbbi időben egyre nagyobb iramban kezdett kirajzolódni, csak - ahogy említettem - rosszkor csúcsosodott ki. Most sem érzem, hogy bármi extra lenne az egyetem. Viszont a világ ami az egyetemen túl létezik minden látező egyensúlyomból kifordított. És mivel a tortának az egyetem is csak egy kis morzsája, orult az is az egésszel együtt.
És azt hiszem , hogy többé nem a morzsákra vagyok kíváncsi... Bár kétségkívül sok érdekes aspektusuk van, nem elégítik ki azt a vágyamat, hogy megértsem a tortát, csak a számat tömhetem be velük.
Társas lények vagyunk vagy csak azt hisszük?
Van e különség aközött, hogy valaki a barátunk vagy a barátunknak hisszük?
Én azt tanultam meg, hogy nem szabad mások szeretetére várva magányosnak érezni magunkat. Ha magányos vagy akkor a "hiba az ön készülékében van". Azaz vagy a magadról alkotott képednek nem felelsz meg, vagy megfelelsz neki és ettől érzed magad kényelmetlenül, mert az viszont nem te vagy. Tessék magaddal jóban lenni magadat szeretni, nem elveteült egoista módon, hanem rácsodálkozva (filozófiából erről már volt szó nemde?) arra aki vagy és felfedezni az értékeket és a kihasználásra váró képességeket, amiket a nagy önideál-faragás közben nem vettél észre MAGADON.
Vivi, neked egy könyv fejezetét illeszteném ide még átgondolandóként (természetesen nem kell vele egyetérteni, csak érdemes rajt rágódni egy pár napot, hogy aztán saját magadra NEKED megfelelően alkalmazni vagy ne alkalmazni tudjad)
Címet, szerzőt addig nem írok, nem kell hozzá semmilyen előítálet (sem pozitív, sem negatív)
"Mindannyiunkkal meg kell történnie, gondoltam. Összepakoljuk, ami eddig megtanultunk és otthagyjuk a megszokottat, mindazt, ami már jól ismert számunkra. Nem öröm a válás, szinte meghasonlunk magunkkal, de valahol mélyen belül dereng, hogy csak akkor lelhetünk rá a számunkra lehetséges egyetlen igazi biztonságra, ha búcsút mondunk a biztonságnak.
Hányszor fordul elő az ilyesmi az életünkben, hány százszor?
Otthagyjuk a család meleg biztonságát a játszótéri idegenek kedvéért.
Otthagyjuk a szomszédban lakó barátainkat az iskolai nyüzsgés kedvéért.
Az osztályban kilépünk a hallgatás biztonságából, nekivágunk a megszólalás veszélyes vállalkozásának, a felelésnek.
Elrugaszkodunk a magasan, az ugródeszkán honoló békés csendből, hogy két és félszeres szaltóval vetődjünk az alattunk örvénylő vízbe.
A könnyen pergő angol nyelvből a német nyelv umlaut-mélységeibe.
A függőség, az intézik helyettünk biztonságos melegéből a magunkra vagyunk utalva fagyos hidegébe.
A kellemes felkészítő gyakorolgatásból az üzleti élet kíméletlen forgószelébe.
Elrugaszkodunk a szilárd anyaföldtől, mert vonz a repülés kockázatos gyönyörűsége.
Elrugaszkodunk a biztonságos, kényünk-kedvünk szerinti egyedüllétből a viharokkal fenyegető házassági hűségbe.
A megszokott, kopott dzsekiként viselt, kényelmes életből a halál vészjósló kalandjába.
Minden élet minden lépése egy-egy elrugaszkodás, ugrás a sötétbe, és csak abban bízhatunk, hogy szándékunk helyesnek bizonyul.
Honnan tudom én ezt, töprengtem, hol tanultam?
Nem kellett megvárnom, hogy elaludjak, Dickie sem kellett, hogy tőle kapjam meg a választ, egy perc sem telt bele, már tudtam."
(Ui: jó ez a gondolatgerjesztősdi)
Puszi
s kezdd újra el, így önmagad leszel!"
Addig már bizonyossággal eljutottam hogy tévedtem. Ha a "mit?-ben" még nem is biztosan a "mikor?-ban" nagyon is. Most nem a helyemen vagyok. Azon egyszerű oknál figva, hogy nem itt akarok lenni. És bár élvezem, hogy annyi érdekes és új apró dolgot tanulok meg, sokkal jobban vonz hogy ne a torta morzsáival, hanem a csokimázzal foglalkozzak, ami ugyebár az egész tortát összetartja.
Az egyetem viszont jó. (Nyilván vannak gyengébb órák-hogy diplomatikusan fogalmazzak- de alapjában véve egy hatalmas információforrás. És másra is van idő. Egy-két dolog bőven belefér, ha az ember utána nem azokon agyal még 1 hétig (jó esetben) és nem olyan hiperérzékeny (erre kellett rájönnöm a nagyon vagy semennyire közül) és nem bőg ha egyáltalán bemegy egy színházépületbe, látja a felengedést a színészek arcán egy darab végén vagy csak végigsétál a Paulay Ede utcán egy kellemesen borzongós délután. Nem hátrálhatok vissza, mert mindaz előtt meghasonlanék, ahova eddig a gondolatmenetben eljutottam-és nem volt kis meló! Viszont az elmúlt 10 évemet (több, mint fél életemet) nem érné csorba, hiszen addig csinálom, amíg van értelme, amíg nincs semmiféle nagyobb prioritást élvező dolog. És bár nem az volt az elmúlt 10 év célja, hogy felvegyenek, erre is büszke vagyok, és büszkén mondom ki: tévedtem. 10 évig tévedtem, és ez az utóbbi időben egyre nagyobb iramban kezdett kirajzolódni, csak - ahogy említettem - rosszkor csúcsosodott ki. Most sem érzem, hogy bármi extra lenne az egyetem. Viszont a világ ami az egyetemen túl létezik minden látező egyensúlyomból kifordított. És mivel a tortának az egyetem is csak egy kis morzsája, orult az is az egésszel együtt.
És azt hiszem , hogy többé nem a morzsákra vagyok kíváncsi... Bár kétségkívül sok érdekes aspektusuk van, nem elégítik ki azt a vágyamat, hogy megértsem a tortát, csak a számat tömhetem be velük.
Társas lények vagyunk vagy csak azt hisszük?
Van e különség aközött, hogy valaki a barátunk vagy a barátunknak hisszük?
Én azt tanultam meg, hogy nem szabad mások szeretetére várva magányosnak érezni magunkat. Ha magányos vagy akkor a "hiba az ön készülékében van". Azaz vagy a magadról alkotott képednek nem felelsz meg, vagy megfelelsz neki és ettől érzed magad kényelmetlenül, mert az viszont nem te vagy. Tessék magaddal jóban lenni magadat szeretni, nem elveteült egoista módon, hanem rácsodálkozva (filozófiából erről már volt szó nemde?) arra aki vagy és felfedezni az értékeket és a kihasználásra váró képességeket, amiket a nagy önideál-faragás közben nem vettél észre MAGADON.
Vivi, neked egy könyv fejezetét illeszteném ide még átgondolandóként (természetesen nem kell vele egyetérteni, csak érdemes rajt rágódni egy pár napot, hogy aztán saját magadra NEKED megfelelően alkalmazni vagy ne alkalmazni tudjad)
Címet, szerzőt addig nem írok, nem kell hozzá semmilyen előítálet (sem pozitív, sem negatív)
"Mindannyiunkkal meg kell történnie, gondoltam. Összepakoljuk, ami eddig megtanultunk és otthagyjuk a megszokottat, mindazt, ami már jól ismert számunkra. Nem öröm a válás, szinte meghasonlunk magunkkal, de valahol mélyen belül dereng, hogy csak akkor lelhetünk rá a számunkra lehetséges egyetlen igazi biztonságra, ha búcsút mondunk a biztonságnak.
Hányszor fordul elő az ilyesmi az életünkben, hány százszor?
Otthagyjuk a család meleg biztonságát a játszótéri idegenek kedvéért.
Otthagyjuk a szomszédban lakó barátainkat az iskolai nyüzsgés kedvéért.
Az osztályban kilépünk a hallgatás biztonságából, nekivágunk a megszólalás veszélyes vállalkozásának, a felelésnek.
Elrugaszkodunk a magasan, az ugródeszkán honoló békés csendből, hogy két és félszeres szaltóval vetődjünk az alattunk örvénylő vízbe.
A könnyen pergő angol nyelvből a német nyelv umlaut-mélységeibe.
A függőség, az intézik helyettünk biztonságos melegéből a magunkra vagyunk utalva fagyos hidegébe.
A kellemes felkészítő gyakorolgatásból az üzleti élet kíméletlen forgószelébe.
Elrugaszkodunk a szilárd anyaföldtől, mert vonz a repülés kockázatos gyönyörűsége.
Elrugaszkodunk a biztonságos, kényünk-kedvünk szerinti egyedüllétből a viharokkal fenyegető házassági hűségbe.
A megszokott, kopott dzsekiként viselt, kényelmes életből a halál vészjósló kalandjába.
Minden élet minden lépése egy-egy elrugaszkodás, ugrás a sötétbe, és csak abban bízhatunk, hogy szándékunk helyesnek bizonyul.
Honnan tudom én ezt, töprengtem, hol tanultam?
Nem kellett megvárnom, hogy elaludjak, Dickie sem kellett, hogy tőle kapjam meg a választ, egy perc sem telt bele, már tudtam."
(Ui: jó ez a gondolatgerjesztősdi)
Puszi
10/13/2009
Ich gehör nur mir
I will not be well bred
Obedient and well behaved
I will not be steady
And ready to be enslaved
I don’t want to be your property
Cuz I belong to me
When I walk the tightrope
Don’t stop me just let me try
I want to take chances
Find out what it takes to fly
I don’t care at all if you agree
I belong to me
If you try to range me
On your own array
You force me to leave you alone
If you try to change me
I’ll just break away
To be what I am on my own
I’m freezing, I’m burning
You can’t put me ont he shelf
I’m growing, I’m learning
To be even more myself
I know it’s not easy to be free
But I belong to me
I hate to be burdened
With duties and ancient lies
Can’t stand to be touched
by the looks of a thousand eyes
I flee from the crowd in agony
I just belong to me
If you want to find me
Don’t hold me so tight
Do’t break me and don’t take me on
If you try to hold me
I’m ready to fight
I’ll shake off my chains and be gone
I’m here when you need me,
I live and I die with you
I’ll share all your troubles
I’ll laugh and I’ll cry with you
You can blame me and bless me
But cannot possess me
Cuz I belong to me
To me
Ladies and gentlemen: Maya Hakvoort!
Obedient and well behaved
I will not be steady
And ready to be enslaved
I don’t want to be your property
Cuz I belong to me
When I walk the tightrope
Don’t stop me just let me try
I want to take chances
Find out what it takes to fly
I don’t care at all if you agree
I belong to me
If you try to range me
On your own array
You force me to leave you alone
If you try to change me
I’ll just break away
To be what I am on my own
I’m freezing, I’m burning
You can’t put me ont he shelf
I’m growing, I’m learning
To be even more myself
I know it’s not easy to be free
But I belong to me
I hate to be burdened
With duties and ancient lies
Can’t stand to be touched
by the looks of a thousand eyes
I flee from the crowd in agony
I just belong to me
If you want to find me
Don’t hold me so tight
Do’t break me and don’t take me on
If you try to hold me
I’m ready to fight
I’ll shake off my chains and be gone
I’m here when you need me,
I live and I die with you
I’ll share all your troubles
I’ll laugh and I’ll cry with you
You can blame me and bless me
But cannot possess me
Cuz I belong to me
To me
Ladies and gentlemen: Maya Hakvoort!
10/10/2009
New Era - Repríz
Azt hiszem sikeresen csinálom azt amit elterveztem, azaz akkora nyitottsággal állok a világ előtt, mint a bécsi kapu. És ugye a dolgok beáramlanak. Csak azok a dolgok, amik eddig is bent voltak, arányaiban szükségszerűen csökkennek. Még akkor is ha azért időnként szelektálok.
És kompromisszumot kötni utálok, de főleg saját magammal, és mennyire zavar! Fizikai tünetekben is megnyilvánulva. És nem tudom, hogy mit akarok! én! pontosabban sejtem, hogy mit is akarok, csak azt nem tudom, hogy miképp lehetne utat törni. Vagy egyáltalán létezik e az a dolog? Ha tudok utána vágyakozni, akkor léteznie kell! Mindenesetre nem különösebbe lelkesít, hogy még több mint fél évig az ellenkező irányba kell haladnom. Vagyis nem kell, de akkor végsősoron éhen halok. - rohadt drágák a színházjegyek! Meg a szép cipők, amiben az ember színházba menjen. Azt hiszem nagyon sokmindent megértettem az elmúlt évben, de végsősoron most ez nyomaszt. (amit nem tudsz az nem fáj!) Ha csak a megfelelő 5 percre kikapcsolom az érzékszerveimet, akkor most szövettant tanulnék és nem itt agyalnék.
Jól tudom, hogy sokaknak sikerült áo mellett szögegyenesen ellentétes területen kiemelkedőt és egyedülállót alkotni, de 6 év nagyon sok. Nem félek a haláltól, sem a meghalástól. Az időtől félek. Lassabb, mint én és nem enged haladni. És nem tudok vele mit kedeni. (egyelőre?) Szar nekem.
Másoknak mégszarabb. Nem élnek, élnek, aztán megint nem élnek. És mivel azt hiszik, hogy tudják, hogy mi van amikor nem élnek, fáj nekik. (>>>amit nem tudsz, az nem fáj) Én nem akarom tudni, potosan, nem ezt akarom, hanem, hogy mi van amikor élek. És abból akarom a legtöbbet kihozni, mert élni élhetnék mások helyett, másokért, de maghalni nem halhatok meg helyettük. (ich gehör nur mir?) Rohadjak meg, ha van valaki aki ezen rajtam kívűl a popójátn tűkönülve rágja a buksiját az szóljon.
Mindenesetre utálom, hogy valahogy sosem érzem kereknek a dolgot.
csak azért vágtam ezt ide, mert most épp egész este ezt hallgatom, aztán lehet, hogy valamelyest hozzájárult a fentiekhez
És kompromisszumot kötni utálok, de főleg saját magammal, és mennyire zavar! Fizikai tünetekben is megnyilvánulva. És nem tudom, hogy mit akarok! én! pontosabban sejtem, hogy mit is akarok, csak azt nem tudom, hogy miképp lehetne utat törni. Vagy egyáltalán létezik e az a dolog? Ha tudok utána vágyakozni, akkor léteznie kell! Mindenesetre nem különösebbe lelkesít, hogy még több mint fél évig az ellenkező irányba kell haladnom. Vagyis nem kell, de akkor végsősoron éhen halok. - rohadt drágák a színházjegyek! Meg a szép cipők, amiben az ember színházba menjen. Azt hiszem nagyon sokmindent megértettem az elmúlt évben, de végsősoron most ez nyomaszt. (amit nem tudsz az nem fáj!) Ha csak a megfelelő 5 percre kikapcsolom az érzékszerveimet, akkor most szövettant tanulnék és nem itt agyalnék.
Jól tudom, hogy sokaknak sikerült áo mellett szögegyenesen ellentétes területen kiemelkedőt és egyedülállót alkotni, de 6 év nagyon sok. Nem félek a haláltól, sem a meghalástól. Az időtől félek. Lassabb, mint én és nem enged haladni. És nem tudok vele mit kedeni. (egyelőre?) Szar nekem.
Másoknak mégszarabb. Nem élnek, élnek, aztán megint nem élnek. És mivel azt hiszik, hogy tudják, hogy mi van amikor nem élnek, fáj nekik. (>>>amit nem tudsz, az nem fáj) Én nem akarom tudni, potosan, nem ezt akarom, hanem, hogy mi van amikor élek. És abból akarom a legtöbbet kihozni, mert élni élhetnék mások helyett, másokért, de maghalni nem halhatok meg helyettük. (ich gehör nur mir?) Rohadjak meg, ha van valaki aki ezen rajtam kívűl a popójátn tűkönülve rágja a buksiját az szóljon.
Mindenesetre utálom, hogy valahogy sosem érzem kereknek a dolgot.
csak azért vágtam ezt ide, mert most épp egész este ezt hallgatom, aztán lehet, hogy valamelyest hozzájárult a fentiekhez
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
