Párblogolás

"Ha döntöttél, mondd, hogy tévedtél
s kezdd újra el, így önmagad leszel!"

Addig már bizonyossággal eljutottam hogy tévedtem. Ha a "mit?-ben" még nem is biztosan a "mikor?-ban" nagyon is. Most nem a helyemen vagyok. Azon egyszerű oknál figva, hogy nem itt akarok lenni. És bár élvezem, hogy annyi érdekes és új apró dolgot tanulok meg, sokkal jobban vonz hogy ne a torta morzsáival, hanem a csokimázzal foglalkozzak, ami ugyebár az egész tortát összetartja.
Az egyetem viszont jó. (Nyilván vannak gyengébb órák-hogy diplomatikusan fogalmazzak- de alapjában véve egy hatalmas információforrás. És másra is van idő. Egy-két dolog bőven belefér, ha az ember utána nem azokon agyal még 1 hétig (jó esetben) és nem olyan hiperérzékeny (erre kellett rájönnöm a nagyon vagy semennyire közül) és nem bőg ha egyáltalán bemegy egy színházépületbe, látja a felengedést a színészek arcán egy darab végén vagy csak végigsétál a Paulay Ede utcán egy kellemesen borzongós délután. Nem hátrálhatok vissza, mert mindaz előtt meghasonlanék, ahova eddig a gondolatmenetben eljutottam-és nem volt kis meló! Viszont az elmúlt 10 évemet (több, mint fél életemet) nem érné csorba, hiszen addig csinálom, amíg van értelme, amíg nincs semmiféle nagyobb prioritást élvező dolog. És bár nem az volt az elmúlt 10 év célja, hogy felvegyenek, erre is büszke vagyok, és büszkén mondom ki: tévedtem. 10 évig tévedtem, és ez az utóbbi időben egyre nagyobb iramban kezdett kirajzolódni, csak - ahogy említettem - rosszkor csúcsosodott ki. Most sem érzem, hogy bármi extra lenne az egyetem. Viszont a világ ami az egyetemen túl létezik minden látező egyensúlyomból kifordított. És mivel a tortának az egyetem is csak egy kis morzsája, orult az is az egésszel együtt.
És azt hiszem , hogy többé nem a morzsákra vagyok kíváncsi... Bár kétségkívül sok érdekes aspektusuk van, nem elégítik ki azt a vágyamat, hogy megértsem a tortát, csak a számat tömhetem be velük.


Társas lények vagyunk vagy csak azt hisszük?
Van e különség aközött, hogy valaki a barátunk vagy a barátunknak hisszük?
Én azt tanultam meg, hogy nem szabad mások szeretetére várva magányosnak érezni magunkat. Ha magányos vagy akkor a "hiba az ön készülékében van". Azaz vagy a magadról alkotott képednek nem felelsz meg, vagy megfelelsz neki és ettől érzed magad kényelmetlenül, mert az viszont nem te vagy. Tessék magaddal jóban lenni magadat szeretni, nem elveteült egoista módon, hanem rácsodálkozva (filozófiából erről már volt szó nemde?) arra aki vagy és felfedezni az értékeket és a kihasználásra váró képességeket, amiket a nagy önideál-faragás közben nem vettél észre MAGADON.

Vivi, neked egy könyv fejezetét illeszteném ide még átgondolandóként (természetesen nem kell vele egyetérteni, csak érdemes rajt rágódni egy pár napot, hogy aztán saját magadra NEKED megfelelően alkalmazni vagy ne alkalmazni tudjad)
Címet, szerzőt addig nem írok, nem kell hozzá semmilyen előítálet (sem pozitív, sem negatív)

"Mindannyiunkkal meg kell történnie, gondoltam. Összepakoljuk, ami eddig megtanultunk és otthagyjuk a megszokottat, mindazt, ami már jól ismert számunkra. Nem öröm a válás, szinte meghasonlunk magunkkal, de valahol mélyen belül dereng, hogy csak akkor lelhetünk rá a számunkra lehetséges egyetlen igazi biztonságra, ha búcsút mondunk a biztonságnak.
Hányszor fordul elő az ilyesmi az életünkben, hány százszor?
Otthagyjuk a család meleg biztonságát a játszótéri idegenek kedvéért.
Otthagyjuk a szomszédban lakó barátainkat az iskolai nyüzsgés kedvéért.
Az osztályban kilépünk a hallgatás biztonságából, nekivágunk a megszólalás veszélyes vállalkozásának, a felelésnek.
Elrugaszkodunk a magasan, az ugródeszkán honoló békés csendből, hogy két és félszeres szaltóval vetődjünk az alattunk örvénylő vízbe.
A könnyen pergő angol nyelvből a német nyelv umlaut-mélységeibe.
A függőség, az intézik helyettünk biztonságos melegéből a magunkra vagyunk utalva fagyos hidegébe.
A kellemes felkészítő gyakorolgatásból az üzleti élet kíméletlen forgószelébe.
Elrugaszkodunk a szilárd anyaföldtől, mert vonz a repülés kockázatos gyönyörűsége.
Elrugaszkodunk a biztonságos, kényünk-kedvünk szerinti egyedüllétből a viharokkal fenyegető házassági hűségbe.
A megszokott, kopott dzsekiként viselt, kényelmes életből a halál vészjósló kalandjába.
Minden élet minden lépése egy-egy elrugaszkodás, ugrás a sötétbe, és csak abban bízhatunk, hogy szándékunk helyesnek bizonyul.
Honnan tudom én ezt, töprengtem, hol tanultam?
Nem kellett megvárnom, hogy elaludjak, Dickie sem kellett, hogy tőle kapjam meg a választ, egy perc sem telt bele, már tudtam."


(Ui: jó ez a gondolatgerjesztősdi)
Puszi