Világrengető problémáim a tablóidézet körül...

Nem fontos, hogy az országúton poroszkálva haladjunk,
fontosabb tán, hogy magunk után egy-két lábnyomot hagyjunk.
/Kiss Tamás/

Ez az idézet fog a tablónkon szerepelni. Remek. Ennél sekélyesebb és értelmetlenebb idézettel úgysem volt még nagyon dolgom.

"Nem fontos, hogy az országúton poroszkálva haladjunk..."

Először is, a poroszkálás a ló egyik járómódja. Ekkor a ló azonos oldali lábait emeli egyszerre. Ez a járómód amúgy a lovas számára nagyon kényelmes. Emberi viszonylatban a céltalanul tévelygést értjük alatta. Az archaikus út metafora... Tényleg, milyen jó is mikor az ember a nagybetűs ÉLET vén országútján céltalanul kódorog... Ahelyett, hogy célokat tűzne ki magának, és közben magára az útra is tudna koncentrálni. Aztán a nagy tévelygésben még szem elől téveszti a célt.
Szóval nemhogy "Nem fontos", hanem egyenesen NE!

"... magunk után egy-két lábnyomot hagyjunk"
Azaz legyünk hatással környezetünkre. (Majd leszek, ha akarok vazze', ha valami olyan eszembe jut, amit meg kell velük osztanom, mert hiszem, hogy segíthet nekik) Igen, és ha valaki nagyon hatással akar lenni a környezetre, tekintet nélkül a benyomás mértékére és minőségére nemhogy néhány "rossz" lábnyomot, de akár rúgásfoltokat is hagyhat maga után. Ha tudom, hogy nekem használ, de nekik nem kell tudni róla, vagy nekik nem használ akkor inkább nem akarnám megosztani, bocs...
És vannak akik tudatosan nem akarnak lábnyomokat hagyni maguk után. És mindettől nem rosszabb, vagy butább emberek, sőt... akár értelmesebbek, mint a lelkes "benyomást-keltők"

Persze, előnyei is vannak az idázetnek: hangzatos, dallamos, ...és rövid!

Íme az ÉN hosszú idézetem az ÉN tablómon:

"A felhő nem tudja miért épp erre száll, s miért épp ily sebesen.
Érzi a késztetést: most erre van az út.
De az ég tudja az okot és a célt minden felhő mögött,
s tudni fogod te is, ha elég magasra szállsz,
hogy túlláss a láthatáron.

/Richard Bach/

"Egyszer, s mindenkorra..."

Emberek! Emberek vagyunk? Az állatokkal is?
Kis hazánkban az állattartás átlagszínvonala még mindig alulról nyaldossa a borzasztót, pedig nyugaton már rég nem ciki családtagnak, igazi társnak tekinteni egy kutyát, macskát, de még egy nyamvadt aranyhalat sem. Az az EU. És vagyunk mi magyarok, fennhangon követeljük magunknak mindenből az EU színvonalat, emberségből pedig mindeközben megbukunk.

Kis aktivista csoportok próbálják felnyitni a puszta homokviharától csipás szemünket, de mi inkább még a fülünket is betapasztjuk. Állatmenhelyek küzdenek az adófizetők által magunkra hagyott kutyák és macskák létfenntartásáért NULLA állami támogatással. Sokak a szó legszorosabb értelmében kihasználják az állatokat. Fizikailag.

Egy nyáron Siófok neves sétányán csatangolva éktelen bűzre és egy butik előtti kisebb csoportra lettem figyelmes. Közelebb érve a lábam gyökeret eresztett: Ketrecek egymásra pakolva, mindegyikben 5-6-7 hathetesnél nem idősebb kölyökkutya, alattuk alomként némi papírfecni. A kisebb gyerekek sivítoztak a nagyobbak "jajjdeédiztek", némelyek "azt" vagy "inkább azt a másikat" követelték maguknak. Két "lelkiismeretes" eladó széles mosollyal fogadta a tündéri kölyökkutyák által kiváltott sóhajokat. Én nem tudtam hirtelen eldönteni, hogy felrobbanjak-e a dühtől vagy sírásban törjek ki.

Milyen élete lehetett eddig ezeknek a kis jószágoknak?
Felmenőik bizonytalan származásúak. Ez önmagában nem is probléma, de rengeteg olyan dolgot örökölhettek, ami a későbbiekben nekik fizikai kínt, gazdájuknak pedig nem kis anyagi megterhelést jelent. Megszülettek valahol... Mikor már járni tudtak eladták őket valakinek... Ez a valaki pedig egy kisteherautóba százszámra felhalmozva a vinnyogó kiskutyákat elindult - jelen esetben - Siófok felé, mert ott van nyáron az igazi biznisz, sok a népség, anyuék engedékenyebbek... Ezeknek a kiskutyáknak nem volt lehetőségük a mamájuktól ellesni, miben is áll a kutyalét, hogyan viselkedjenek egymással, és persze nem is érezték magukat biztonságban egy ijesztő fényekkel, zajokkal és feléjük magasodó kétlábúakkal telezsúfolt világban.
Most pedig egy idegesítő kiskölyök rángatja a hátsó lábuknál fogva őket, egyárban megveszi a kutyát meg a pórázt, oszt kész is van. Mehetünk. Hathetesen, mikor ideális esetben elhagyná az anyatejet, elviszik egy házhoz, ahol a kölykök időnként beledobják a medencébe, időnkét megsimogatják a buksiját, időnként enni adnak neki, időnkét megszidják amiért bepisilt, időnként megverik amiért megrágta a gumimatracot. Nem tudja hova tenni a körülményeket, megszokni sem tudja őket, hiszen nincs semmi konkrétum amihez alkalmazkodhatna. Gyanakvóvá és kiszámíthatalanná válik, ám egy idő után túlnövi a gyereket, és már nem játék ha kissé megrágcsálja a kezét, fél a vihartól, még mindig bepisil vagy egyszerűen csak minden betévedőre felugrál. A gyereket már sokkal inkább érdekli az új Xbox, ha az udvarra kitévedve a kutya üdvözölné, inkább arrébrúgja.
Persze, most, hogy megnőtt már többet eszik, oltani kell, beteg lesz, lyukat ás a kertben, tüzel, szétszedi a kerítést, befedezi a szomszéd hasonló sorsú ebe...
És lesz még 8-10 hasonló életkilátású kskutya... Sebaj, azok édesek, még könnyen rá lehet sózni valami balfékre...
A naggyal mi legyen? Keressünk neki új helyet, ahol ráérnek vele foglalkozni. Igen ám, de ki akar magának egy felnőtt, már nehezebben alakítható, szocializálatlan, neveletlen, esetleg örökletes betegségektől szenvedő ebet? Megsúgom: nem sokan. Én sem akarnék. Akkor adjuk le egy menhelyre! Hogy ott meg teltház van? A köcsög menhelyesek mégis nem azért vannak, hogy befogadják a kutyákat akik már nem kellenek senkinek? Mi az, hogy a mi kutyánknak nem tudna elyet biztosítani? Rendben, ők akarták, akkor inkáb kitesszük az autópály mellett, ha szencséje van hamar elütik, és nem kódorog sokáig. De akkor én már messze járok, és nem is hallottam soha kutyáról.


Persze, ez egy véglet, de abszolút létezik. Meg van a másik véglet, aki ezekért az elhagyott kutyákért küzd, élelmet és szeretetet bitzosítva számukra. Nem kell, hogy menhelyről fogadj be kutyát, de mikor a kutyádat (jó esetben egy tenyésztőtől) megvetted, vettél vele minimum 10 év elkötelezettséget, ez érző-értő lényt, egy szeretet csomagot. Mert a kutyádnak sosem számít, hogy ki vagy: szegény, gzdag, fogyatékkal élő, üzletember vagy segédmunkás. Szeret, mert biztonságot nyújtasz neki.
Hál istennek ilyen emberek is vannak, akik élőlényhez méltó életszínvonalat igyekeznek biztosítani állataiknak.

Erre jön egy másik ember(??????) és lelövi a kutyádat. Vagy megmérgezi. Vagy lenyilazza. Esetleg agyonveri.

És vége. Emberünk, mint aki "jóvégeztedógát" továbbáll. Megbosszulta esetlegesen a gazda felé irányuló gyűlöletét, netán kiélte agresszív hajlamait... Komoly következményre nem kell számítania, hiszen állatvédelmi-törvény ide vagy oda, a legsúlyosabb büntetés 2 év felfüggesztett volt, amiért több mint 100 kutyát (és hulláikat) kellet a pokolnál 666-szor borzalmasabb körülmények között vegetálni hagyni.

És a magyar valóság meséjének vége. Se a gazdi se a kutya nem él boldogan, amíg meg nem hal, csak hatalmas kérdőjelek és mérhetetlen űr marad. A gonosz sem kapja meg méltó büntetését, sőt, semmilyen büntetését...

Sohase bánd!

Mikor valamit megbánsz, az azt jelenti, hogy most másképp gondolod, mint ahogy gondoltad azelőtt. Ha akkor legjobb tudásod szerint cselekedtél, amiről most már másképp vélekedsz, akkor miért is bánkódsz? Mert valamikor legjobb tudásod szerint cselekedtél?

18. életévüket betöltött személyek...

Nem, még nem vagyok felnőtt, még egészen a kémiaérettségi napjáig nem. De akkor már az leszek, és mondhatom én is, ha bármi hülyeséget csinálok: "Felnőtt vagyok, megtehetem!" Addig viszont nem tehetem meg, nem vállalhatom a felelősséget saját magamért, pedig ez most már kifejezett teher számomra.
Igen, a felelősségvállalás. Saját magamért, a saját akaratomért. Egy rakás szabadságot fog rámzúdítani, amivel nem én nem fogok tudni mit kezdeni, hanem azok, akik eddig nem adták meg a számomra szükséges szabadságot. (Nem a totális, hanem a SZÜKSÉGES szabadságot értem ezalatt) És nem én fogok csalódni abban nagybetűs ÉLETBEN, hanem sokkal inkább ők.

A gyerekek sokszor mondják a felnőtteknek: "Persze, te azt csinálsz, amit akarsz." A válasz: "Nem, ez nem így van: nem csinálok, amit nem akarok." Persze, nyelvtanilag nem ugyanaz a kettő, de én még olyat nem láttam, hogy a gyakorlatban ne egyezett volna meg... Igen, és urambocsá várom azt, hogy tehessem amit akarok, viszont ne kelljen tennem amit nem akarok. talán ez egy kissé utópisztikusan hangzik, de azért valljuk be sokszor nem rajtunk múlik valami, hanem azokon a fránya körülményeken... ja, azokra mindig lehet fogni... egészen addig amíg az ember kiskorú ha-ha, mert amíg jogilag egyszerűen nem vállalhatsz magadért felelősséget, addig hogy vállalhatnál azokért a körülményekért amit mások teremtettek számodra?

Felvételik, egy kicsit másképp

Tegnap egy teljesen prózai, tévéhíradóba való határidő járt le: a felsőoktatási felvételi jelentkezés határideje.
Én talán ezt is, mint sokegyéb mindent, egy kissé másként szemlélem.
Mikor az emberek fontoskodva megkérdezik, hogy "és te miket jelöltél meg?" ennyi a válasz: "az állatorvosit". "Azt az egyet??? Te HÜLYE vagy?". Az lehet... de nem hinném, hogy azért mert csupán egyetlen sort töltöttem ki a rendelkezésre álló végtelenből. (Persze, ez is csak pénz kérdése...)
Az ember fia/lánya azért akar (kéne, hogy akarjon) egyetemre menni, mert ott valami olyan speciális tudást adnak át neki, amit meg akar ismerni, de intézményesített segítség nélkül lehet, hogy nem menne. (Persze, az egyetemek sem képesek kielégíteni mindenféle tudásvágyat, van amit máshol is meglehet szerezni, sőt van amit csak máshol)
Sokan nem akarnak továbbtanulni, mert "őket úgy sem vennék fel". Helyes, ez esetben ne is akarjanak. Mások szülői elvárásoknak megfelelően "választanak" pályát. Na ez hányinger. De ami a legborzasztóbb, hogy sokan egyszerűen nem tudják, hogy merre tovább. Ezt nem vagyok képes felérni ésszel. Fel kell tenni a kérdést magunknak: Mi az amit ha nem csinálhatsz, inkább meghalnál? (Persze a kérdést kellő komolysággal kell kezelni.) A válasz nem feltétlenül egy szakma, vagy hagyományos értelemben vett szakma, de ha azt akarod csinálni, akkor nem adhatod alább.
Persze az még a jobbik eset, aki később esetleg "pályát módosít". De könyörgöm, nem tudni, hogy mit akarunk? Akkor milyen elvek szerint éljük egyáltalán a mindennapjainkat? Márpedig az elvek stabilitást és szabadságot is jelentenek egyszerre.
És akkor már inkább választok magamnak életutat gyerekfejjel, mint hagyom, hogy valaki aki felnőttnek nevezi magát megtegye ezt helyettem. A pályaválasztás inkább intuíció, mint racionalitás. Mikor az embert gyerekkorában megkérdezik: "Mi leszel, ha nagy leszel?" Mindig azonnal és könnyedén jön a válasz. Ha nem tudod, hogy mi akarsz lenni, ne magadnak tedd fel a kérdést, hanem ennek a kisgyereknek, és utána töltsd ki a rendelkezésre álló sorokat.

Én mindenesetre örülök annak, hogy a válaszom réges-rég óta állandó.