Emberek! Emberek vagyunk? Az állatokkal is?
Kis hazánkban az állattartás átlagszínvonala még mindig alulról nyaldossa a borzasztót, pedig nyugaton már rég nem ciki családtagnak, igazi társnak tekinteni egy kutyát, macskát, de még egy nyamvadt aranyhalat sem. Az az EU. És vagyunk mi magyarok, fennhangon követeljük magunknak mindenből az EU színvonalat, emberségből pedig mindeközben megbukunk.
Kis aktivista csoportok próbálják felnyitni a puszta homokviharától csipás szemünket, de mi inkább még a fülünket is betapasztjuk. Állatmenhelyek küzdenek az adófizetők által magunkra hagyott kutyák és macskák létfenntartásáért NULLA állami támogatással. Sokak a szó legszorosabb értelmében kihasználják az állatokat. Fizikailag.
Egy nyáron Siófok neves sétányán csatangolva éktelen bűzre és egy butik előtti kisebb csoportra lettem figyelmes. Közelebb érve a lábam gyökeret eresztett: Ketrecek egymásra pakolva, mindegyikben 5-6-7 hathetesnél nem idősebb kölyökkutya, alattuk alomként némi papírfecni. A kisebb gyerekek sivítoztak a nagyobbak "jajjdeédiztek", némelyek "azt" vagy "inkább azt a másikat" követelték maguknak. Két "lelkiismeretes" eladó széles mosollyal fogadta a tündéri kölyökkutyák által kiváltott sóhajokat. Én nem tudtam hirtelen eldönteni, hogy felrobbanjak-e a dühtől vagy sírásban törjek ki.
Milyen élete lehetett eddig ezeknek a kis jószágoknak?
Felmenőik bizonytalan származásúak. Ez önmagában nem is probléma, de rengeteg olyan dolgot örökölhettek, ami a későbbiekben nekik fizikai kínt, gazdájuknak pedig nem kis anyagi megterhelést jelent. Megszülettek valahol... Mikor már járni tudtak eladták őket valakinek... Ez a valaki pedig egy kisteherautóba százszámra felhalmozva a vinnyogó kiskutyákat elindult - jelen esetben - Siófok felé, mert ott van nyáron az igazi biznisz, sok a népség, anyuék engedékenyebbek... Ezeknek a kiskutyáknak nem volt lehetőségük a mamájuktól ellesni, miben is áll a kutyalét, hogyan viselkedjenek egymással, és persze nem is érezték magukat biztonságban egy ijesztő fényekkel, zajokkal és feléjük magasodó kétlábúakkal telezsúfolt világban.
Most pedig egy idegesítő kiskölyök rángatja a hátsó lábuknál fogva őket, egyárban megveszi a kutyát meg a pórázt, oszt kész is van. Mehetünk. Hathetesen, mikor ideális esetben elhagyná az anyatejet, elviszik egy házhoz, ahol a kölykök időnként beledobják a medencébe, időnkét megsimogatják a buksiját, időnként enni adnak neki, időnkét megszidják amiért bepisilt, időnként megverik amiért megrágta a gumimatracot. Nem tudja hova tenni a körülményeket, megszokni sem tudja őket, hiszen nincs semmi konkrétum amihez alkalmazkodhatna. Gyanakvóvá és kiszámíthatalanná válik, ám egy idő után túlnövi a gyereket, és már nem játék ha kissé megrágcsálja a kezét, fél a vihartól, még mindig bepisil vagy egyszerűen csak minden betévedőre felugrál. A gyereket már sokkal inkább érdekli az új Xbox, ha az udvarra kitévedve a kutya üdvözölné, inkább arrébrúgja.
Persze, most, hogy megnőtt már többet eszik, oltani kell, beteg lesz, lyukat ás a kertben, tüzel, szétszedi a kerítést, befedezi a szomszéd hasonló sorsú ebe...
És lesz még 8-10 hasonló életkilátású kskutya... Sebaj, azok édesek, még könnyen rá lehet sózni valami balfékre...
A naggyal mi legyen? Keressünk neki új helyet, ahol ráérnek vele foglalkozni. Igen ám, de ki akar magának egy felnőtt, már nehezebben alakítható, szocializálatlan, neveletlen, esetleg örökletes betegségektől szenvedő ebet? Megsúgom: nem sokan. Én sem akarnék. Akkor adjuk le egy menhelyre! Hogy ott meg teltház van? A köcsög menhelyesek mégis nem azért vannak, hogy befogadják a kutyákat akik már nem kellenek senkinek? Mi az, hogy a mi kutyánknak nem tudna elyet biztosítani? Rendben, ők akarták, akkor inkáb kitesszük az autópály mellett, ha szencséje van hamar elütik, és nem kódorog sokáig. De akkor én már messze járok, és nem is hallottam soha kutyáról.
Persze, ez egy véglet, de abszolút létezik. Meg van a másik véglet, aki ezekért az elhagyott kutyákért küzd, élelmet és szeretetet bitzosítva számukra. Nem kell, hogy menhelyről fogadj be kutyát, de mikor a kutyádat (jó esetben egy tenyésztőtől) megvetted, vettél vele minimum 10 év elkötelezettséget, ez érző-értő lényt, egy szeretet csomagot. Mert a kutyádnak sosem számít, hogy ki vagy: szegény, gzdag, fogyatékkal élő, üzletember vagy segédmunkás. Szeret, mert biztonságot nyújtasz neki.
Hál istennek ilyen emberek is vannak, akik élőlényhez méltó életszínvonalat igyekeznek biztosítani állataiknak.
Erre jön egy másik ember(??????) és lelövi a kutyádat. Vagy megmérgezi. Vagy lenyilazza. Esetleg agyonveri.
És vége. Emberünk, mint aki "jóvégeztedógát" továbbáll. Megbosszulta esetlegesen a gazda felé irányuló gyűlöletét, netán kiélte agresszív hajlamait... Komoly következményre nem kell számítania, hiszen állatvédelmi-törvény ide vagy oda, a legsúlyosabb büntetés 2 év felfüggesztett volt, amiért több mint 100 kutyát (és hulláikat) kellet a pokolnál 666-szor borzalmasabb körülmények között vegetálni hagyni.
És a magyar valóság meséjének vége. Se a gazdi se a kutya nem él boldogan, amíg meg nem hal, csak hatalmas kérdőjelek és mérhetetlen űr marad. A gonosz sem kapja meg méltó büntetését, sőt, semmilyen büntetését...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése